dopamin

Tonnaszámra készülnek manapság extrémsport-videok és filmek. Többségük teljesen feledhető munka. Hol válik el a szar a májtól - ezt a kérdést feszegetjük egy majdnem zseniális film, a Mount St. Elias kapcsán.

A Mount St. Elias című film idén minden rangosabb filmfesztiválon díjat nyert. Azt is mondhatjuk: ez az év extrémsport slágere. Az alapsztori két osztrák és egy amerikai síalpinistáról szól, akik gigászi küzdelmet vívnak az elemekkel az Alaszkában lévő Mount St.Elias hegyen. Bár a csúcs "csak" 5489 méter magas, megmászása kemény küldetés. A sarkkörön vagyunk, ahol amúgy sem baráti az időjárás, pláne nagy magasságban. A helyzetet rontja, hogy az Alaszkai öböl (Csendes óceán) alig egy köpésnyire fekszik a hegytől. Axel Naglich, Peter Resmann és John Johston ráadásul nem csak a hegy tetejére akarnak feljutni, hanem az a céljuk, hogy a csúcsról a tengerszintig síeljenek. Ezen a hegyen lehet beadni a legnagyobb csúszást - ezt angolul biggest ski descentnek mondják. Az előbb említett uraknak nem jön össze a kaland. Két részletben csússzák meg az 5489 métert. A trió 2007-ben májusában nem tudott feljutni a csúcsra, de azért 4500 méterről lecsúsztak a tengerig. Augusztusban aztán visszatértek, borzalmas körülmények közt felmásztak a hegy tetejére és lesíeltek addig amíg lehetett. A film átismétli, kik és hogyan próbálkoztak a heggyel illetve a kísérletek során hányan vesztek oda.

A Mount St Elias a majdnem zseniális alkotás. Szögezzük le: kategóriájában a legjobb filmek közé tartozik, technikailag übereli legtöbb bázisugró, siklóernyős, vadvízi kajakos stb filmet. Mindezt elsősorban a képeknek köszönheti. Végig 16 milliméteres celluloidra forgott. Ez a "nem szarral gurírtás" tipikus esete. A celluloid nyersanyagot  aranyárban mérik, egy 10 perces tekercs 30 ezer forint. A száz perces film elkészítéséhez brutál mennyiség kellett, és akkor még nem beszéltünk laborálásról, telecine scanről és fényelésről. A legnagyobb számlát mégsem a Kodak vagy az Agfa állította ki, hanem valamelyik alaszkai helikopteres cég. Ebben a filmben annyi helikopterplánt látunk, hogy annak az árából a Afrika összes éhező kisgyeremkét évekig lehetne élelmezni. Szinte az összes kép cinefelx-el készült. Ez annyi tesz, hogy a heli orrára felszerelnek egy gömböt, ebben van a giroszkópokkal stabilizált kamera. Ez atomstabil képet ad, akkor is ha teleobjektív került a kamerára. Az operatőrök a projekt méreteihez mérten színvonalas munkát végeztek - a filmben nincs olyan kép, amire ne lenne tanulmányértékű. A 16 milliméteres celluloid pedig mesésen szép. A manapság egyre inkább teret hódító villanykamerák képéhez képest (legyen akár RED vagy bármilyen csúcs HD) a celluloid tényleg mélységéles és telítettek a színek.

A film egyik csúcs jelenete, amikor a három síelő egy rettenetesen meredek és jeges hegyoldalon csúszik. "A hely igazi rémálom, ha elveszted a kontrollt  halott vagy" - mondja el egyikük narráció formájában. Mindezt persze elmondani sem kell  - a néző ereiben megfagy a vér. Ez nem csak a három kameraállás eredménye (heli, sisakkamera, fix teleobjektív a lejtő alján), az élményt a hangok teszik igazán súlyossá. A Mount St. Elias minden hangzóanyaga zseniális. Szinte érezzük az arcunkon, milyen egy sarkköri vihar, jó a zene és interjú/narráció kombó. A szereplők nem egyszerűen jókat mondanak, hanem annak is van súlya ahogy mondják. 

Képileg és hangban a Mount St. Elias az extrémsport filmezés magasiskolája. Mégis hiányérzetet hagy maga után. A film egyik bődületes melléfogása a hossza. Száz perc alatt kétszer halálra unjuk. Az első fél órában borzongva bámulunk, aztán megszokjuk a havat, szörnyű sarki viharokat. A bajok ott kezdődnek, hogy van három fickó, akikről nem tudunk meg semmit. Látjuk őket fölfelé menni majd visszafordulni, túlélni néhány borzalmas vihart végül felérni a hegyre. Osztják az észt a kihívásokról, de egy szemernyi privát szférát nem mutatnak meg magukból. Ha nem tudom meg kik ők, nem beszélnek az érzéseikről, akkor a történet nem lép túl a privát ügy szintjén. Ami ebben a műfajban a szar májtól való elválását jelenti. A Mount St Elias csodálatos film, de nem lesz soha klasszis. Egy kicsit bosszantó is a dolog hiszen együtt volt minden ahhoz hogy zseniális film készüljön. Volt szakmai hozzáértés, pénz, technika.

„Nem akarok Bonny M-re meghalni” – ez az idézet a Toching the Void című filmből származik. A Magyarországon Zuhanás a csendbe címmel forgalmazott alkotás minden idők legjobb extrémsport filmje. Zsenialitása abban rejlik, hogy egy nagyszerű történet a megfelelő ember, történetesen Kevin MacDonald kezébe került. Emberünk jegyez néhány A kategóriás nagyjátékfilmeket, munkásságának egyik gyöngyszeme az idén készült State of Play (Russel Crowe, Ben Affleck), a másik pedig Last Kingdom of Scotland (2004). Kevin MacDonald egyébként egy Oscar díjat is besöpört a 2000 a One Day in September című dokumentumfilmmel. A Touching The Void 2003-2004-ben készült, a film 35 milliméteres celluloidra forgott. Ez jelzi - nem annyiról van szó, hogy a dv kamerára felrakták a halszemoptikát oszt lekövettek néhány györdeszkást a korlátokon. A film alapja az egyik top hegymászó történet meséli el: Joe Simpson és Simon Yates brit alpinisták 1985-ben meghódították a  Dél-Amerikában lévő Siula Grande csúcs mászatlan déli falát. A sikeres mászás után lefelé beütött a baj, Joe Simpson eltörte a lábát. Társa, Simon Yates kötélhosszanként engedte le sérült társát, és miután az megkapaszkodott, követi maga is, egészen addig, amíg Joe egy gleccserlépcsõ áthajlásába jutva képtelen a megkapaszkodásra és elzáródik a visszaút. Több órás patthelyzet után Simon nem bírja tovább, és elvágja a kötelet, nem tudva, hogy Joe két méterre van-e a földtől, vagy kétszázra. Simon másnap folytatja az utat lefelé – immár egyedül, s barátja megölésének kínzó gondolatával küzdve. Azonban Joe egy kiemelkedő párkányon fennakadva túléli a zuhanást és a továbbiakban egyedül harcol a túlélésért. A Touching the Void itt lép túl a privát történeten: egy ember viaskodik a halállal. Ebben mindenki magára ismer, Náncsi néni Celldömölkön éppúgy, mint Dharan indiában. Ez pedig kérem szépen a lényeg. Az a film ér valamit, ami univerzális mondanivalót közöl. Ez lehet a jó harca a rosszal, a szerelmesek története, csak az fontos, hogy túlmutasson saját magán.

A Touching the Void egyébként a National Geographic és a Discovery Chanell módszerével dolgozik: eredeti főszereplők a kamerába mondják a történetet, színészek pedig eljátsszák a sztorit. Ez kellő drámaiságot ad az ügynek. Ebben a filmben együtt van minden, a karakterek megformálása, a feszültségteremtés és az ügy végén a feloldozás.